Vannak.
Sajnálattal kell közölnöm mindazokkal, akik szorítottak-szurkoltak-soksikertszerencsét kívántak, hogy sajnos nem jött össze a pozi, nem én lettem a Kiválasztott. Igen, semmi sem történik ok nélkül, ennek így kellett lennie, de a szokásos érzések rajtam is erőt vettek, és elkezdtem hibáztatni magam. Mert szerintem az életben három olyan terület van, ahol az ember mindig bizonyítani szeretne. Nem másnak, hanem magának. S hogy mi ez a három? A magánélet (vagy párkapcsolat, vagy szerelem, hívhatjuk bárhogy, a lényeg, hogy társas lény vagyunk, és időnként jó, ha van mellettünk valaki), munka és család. Család fronton jól állok, holnap végre magam mögött hagyom a várost, és elvonulok a csendbe, a szülők által nyújtott biztonságba. A másik két fronton viszont folyamatosan vesztes csatákat zárok mostanság. Kezdem azt hinni, komoly bajok vannak velem, de mivel ez nem egy önsajnálati blog, ezért ezt itt be is fejezném.
Aztán este jött a meglepi. Vasárnap óta vártam egy jelet, aggódtam, kombináltam. Aztán lehet csak mert sokat beszéltem róla, vagy nem tudom, de végre megszólalt a telefon, és kaptam egy háromsoros kis üzit. Kezdetnek talán nem is annyira rossz, tekintve, hogy talán okoztam egy is zavart. Köszönöm Mr. T.
Disconneting People.
