Ladybug blogja

Nah jah, újra itt... napra pontosan három hónappal azután, hogy szerelembe estem a legvadabb, és egyszerre legszelídebb oroszlánnal.

Joggal mondhatja mindenki, hogy igen, mert a szerelem az mindig ilyen, mindig kiragadja az addig megszokott életéből a tudatlan leányzót, aztán pedig jön a pofára esés. Nos, nem tagadom, hogy tényleg megváltoztatta hétköznapjaimat... "the whole world changed", DE! ennek csak a blog látta kárát. Amit csak azért sajnálok - és tényleg! - mert rengeteg olyan történés volt, vagy csak éppen gondolat, ami érdemes lett volna arra, hogy megosszam-leírjam-elmélkedjek róla. MOST viszont megtörik a csend, mert az írási kényszer teljesen a hatalmába kerített.

És hogy miről is lesz szó? (Nyelvtanilag a kérdése gyöngyét sikerült megalkotnom, mert "és"-sel és "hogy"-gyal nem kezdünk mondatot, jelen esetben pedig a két szót rögtön egymás után sikerült elhelyeznem... Ülj le leányom, egyes!)

Tehát, ami foglalkoztat, és amit meg kívánok osztani:

• Hirtelen jött nyaralásom történetét, 'mely először sodort a tengerhez, és ajándékozott meg annak minden gyöngyörűségével: lesz ám itt szó a gyorsan apartman találásról és annak kis szőrös titkáról, hihetetlen naplementéről, idilli holdfényről, és az autóval megyünk mert az "olcsóbb" de hazafelé megszívjukról.
• Hogy hogyan hitesd el magaddal, hogy ha nyaralásból hazaérsz majd szépen lassan zökkenhetsz vissza a megszokott mókuskerékbe? Ebből fog kiderülni, hogy hinni csak ott, viszont a remény meg utoljára hal meg.
• Egy hihetetlen költözés esetét, amit azóta sem sikerült megbánni.
• Milyen is az, amikor már azt mondhatom, hogy a sárga busz a barátom. Bevallom, az elején bizony ellenségként tekintettem rá, de most... nah majd kiderül.

Talán ennyit az újrakezdő témák közül, ha sokat sorolnék fel, 'tán még számon is kérnétek rajtam. Jelenleg viszont pont elég nekem a kötelező mindennapi számonkérés.

Szép estét és kellemes összebújást mindenkinek!

"Voltál már szerelmes?"

A fenti kérdést már többször intézték felém, és igazán hiteles választ sosem tudtam adni. Talán mert a szerelem fogalmával sem voltam sosem tisztában, így  amit egy-egy kapcsolatban éreztem sem tudtam meghatározni. Egy hónapja azonban folyamatosan tapasztalok egy érzést, ami úgy érzem, hogy a szerelem. Végre eljutottam oda, hogy szavakba tudom önteni mindazt, amit nekem ez az érzés jelent.

Mi a szerelem? Amikor a párod észrevétlenül szépen lassan kitölti az apró hiányosságokat, amiből Te csupán annyit veszel észre, hogy teljessé kezd válni az életed. Előfordulhat, hogy egy adott dolog hiányát nem is észlelted, mindaddig amíg jött valaki, és meg nem mutatta, hogy az a picinyke dolog mennyivel szebbé tudja tenni a napjaidat. Olyan, mintha mindig a részed lett volna, csak most bújt elő rejtekéből, mert most jött el az Ő ideje. Szerelem az, amikor a másik szeméből tudsz olvasni... látod benne, hogy ott lapul az érzés, s bár egy szót sem szólt, és halogatja kimondani, mégis minden tettében ott van. Az apró kedveskedések, amik maguktól jönnek, és nem a kiszolgálás kényszerét viselik magukon.
Szerelem az, amikor nem csak egymás szemébe tudtok nézni, hanem együtt, előre. Egymás kezét fogva haladtok az immár közös célokért, hol egyet-, hol pedig egyet nem értésben. Mindeközben pedig építkeztek a másikból, idomultok hozzá minden kényszer nélkül.
Szerelem az, amikor a másik fél képes eloszlatni minden félelmedet a múltbéli rossz tapasztalatok miatt. A bizalom és őszinteség az első pillanattól kezdve él és megingatni semmi sem tudja. Nem kell álarcot öltened, csak hogy a másiknak megfelelj, elfogadod a másikat, mert a rossz dolgai is csak jobbá tudják tenni a szemedben. A szerelem számomra az, amikor, mint két egymásba kapcsolódó fogaskerék fogai, mozgatjátok egymást. És mindezek összeségében adják az összetartozást, a boldogságot, a szeretet.

Szerelmes vagyok életemben először. Megtaláltam a társam, a párom, nevezzük bárhogy. A bogaras bogárkából egy szerelmes nő lett igen rövid idő alatt.

Boldog-szép napokat mindenkinek!

... hogy kedves-drága testvérem  kezét megkérték, és ő igent mondott. :-) Innen is gratula a BK-VV párosnak!

Ui: irigykedem! :-)

Csókolom

...Egy internetes vakrandi részletei elsőkézből...

Előzmény: három hónapnyi üzenetváltás a másik fél kezdeményezésére.
Előítélet: van, hiszen miért kell az ismerkedés eme személytelen módját választani, és biztos van valami hiba a gépezetben.

Esemény: Hamarabb érkeztem mert késni nem szeretek, hétágra süt a nap. Hívott, két percet késik, de azért mondjam már el miben vagyok, hogy biztosra menjen. Hát jó. Végre megérkezett: fehér ing, fehér napdrág. Még szerencse, hogy én is az ing mellett döntöttem, thanks for női megérzés. Séta a Feneketlen-tóhoz, árnyékos pad kiválasztása, helyfoglalás, csevegés. Innentől az egész olyan volt, mint egy bombamerénylet-sorozat: a kérdések nyílvánvalóan az intelligenciám felmérésére irányultak. Kezdtünk helyesírással (ésszerű, aszimmentrikus, folyjon), majd a gazdsági helyzet megvitatásával folytattuk, szülővárosom történelme volt a következő (azt hiszem itt rossz pont volt, hogy nem tudtam a pontos évet, amikor Bocskait megválasztották fejedelmnek). Kezdtem gyanakodni, dehát mégis egy jóérzésű leányzó vagyok, így nem hagyom ott 40 perc után. Séta, fagyi (meghívott-úriember látszat is kipipálva), Duna part. És itt jött az igazán mellbevágó kérdés: "Te meg vagy elégedve magaddal?". Gyorsan utánagondoltam amíg az államat szedtem fel a földről: én csak és kizárólag kedves barátaimnak tenném fel ezt a kérdést, illetve jól gondolom-e, hogy most éppen az alakomat kritizálja. Válaszul mondtam valami nagy általánosságot, ami valahogy úgy hangozhatott, hogy egyik nő sincs megelégedve magával. Utólag sajnálom, hogy nem inkább egy jólirányzott pofonnal válaszoltam a kérdésre. Később megismerkedhettem politikai hovatartozásával, és megtudtam volt ám neki gazdag amerikai nagybácsi. Pfff.
Ítélet: Bűnös.

Következmény: Többet nem megyek bele egy közösségi portálon keresztül történő ismerkedésbe. Soha. ha mégis erre vetemednék ez a post itt lesz bizonyítani minden hátrányát. Mert az előnyét még mindig nem látom. Pozitív következmény is van: az "az van" illetve "fain" kifejezéseket azt hiszem sikerült magamévá tennem, három óra alatt ennyiszer sosem hallottam még őket.
Végítélet: Ha személyesen nem tudsz kapcsolatokat teremteni, ne gondold, hogy majd az internet segítségével fogsz tudni.

Csók!

...melynek győzelméhez csupán annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak."

Az idézet tegnap hangzott el természetesen Dr. House szájából. A kérdés csak az, hogy milyen bizonyossággal állíthatjuk valakiről, hogy gonosz-e vagy éppen a jók táborát erősíti. Igazából semmi sem biztos, csak az, hogy mindenki hazudik. Hogy az éppen egy kegyes "kis" hazugság, mert próbál tekintettel lenni embertársára; vagy egy más, - akár napok, hetek óta gyűrűző átverés -  az már talán mindegy is. Hiszen a meghazudtolt mindenképpen becsapva érzi majd magát, és ez a megbántottság vezethet egy újabb hazugságcsapdához, melyet már az elégtétel hajt.

Hmmm... még a legjobb lélekben is ott lakozik a kicsi kis ördög, aki egy bántás alkalmával mind hatalmasabbra nőve veheti át az irányítást és követelhet elégtételt a jó alapvető jogán. A gonosznak pedig jár a büntetés. Én még mindig azt hiszem, hogy előbb vagy utóbb, de minden tettünk visszahat ránk, és ha éppen egy múltbéli hazugság, becsapás érkezik vissza, bizonyosra vehetjük, hogy nem simogatás formájában fog merékezni. Nagyot tud ám ilyenkor ütni a sors keze... a saját kezünk. És hogy meddig kell "vezekelni"? Ahogy tapasztalom bezony nem rövid ez az idő. Próbálok jó lenni, legyőzni a démont, a bennem megteremtett kisördögöt, levetni az álarcot és nem folyton elégtételt keresni a sérelmekért, a hazugságokért. Talán ezért is esik annyira jól egy-egy hasonlóan eltöltött hétvége, mint a legutóbbi... mert jó megérezni azt, amikor RÁD - igen, jól látja kedves olvasó, csupa-csupa nagybetűvel - kíváncsi valaki. Talán ő is éppen jó akar lenni, és legyőzni a démont és befejezni a vezeklést, mert már elég volt...

Talán áltatom magam, ha úgy gondolom egyszer vége lesz, és győzhetek? Feladni nem fogom...

Visegrád és környéke egy új szemszögből.

Soha nem gondoltam volna, hogy részem lesz valaha két ennyire kellemesen pihentető napban a természethez ennyire közel. De kezdjünk az elején.

A péntek éjjel kicsit hosszúra nyúlt, így 4 óra alvás után kissé álmosan szálltam fel a sárga buszra, és másfél óra zötykölődés után leszállva igyekeztem minél nagyobbakat szippantani a friss és tiszta levegőből, hátha sikerül felébredni. Gyors ebéd után indultunk horgászni... életemben először. Szerencsére sikerült vízbeborulás és egyéb horog okozta seb nélkül megúsznom a dolgot, sőt, még két kicsi halacskát is fogtam a macskák nagy örömére. Az öreg tanítónak ezúton is köszönöm, hogy türelmesen magyarázott, bár az, hogy a saját fülébe sikerült a horgot beakasztania nem éppen tanárbácsihoz méltó. Az idő nem volt a legmelegebb de a társaság jó volt, így gyorsan telt az idő. Szerencsére a délután közepén mégis úgy döntött a nap, hogy életjelet ad, sikerült is jól felmelegednünk. Hazafelé pizzát vettünk, amit az udvaron fogyasztottunk el miközben a rengeteg szúnyog minket próbált elfogyasztani. Az este további része fergeteges kártyapartival folytatódott, ami nagyon-nagyon jól sikerült, tekintve, hogy nem igazán tudtam veszíteni, igaz első sem voltam. És innen indult a kaland.

A kíváncsiságtól vezérelve, és persze azért, hogy nehogy már gyávasággal vádoljanak éjjel kettőkor nekivágtunk az erdőnek vaddisznó-keresés céljából. Mert - tettem fel magamnak a kérdést - miért is kell annyira félni egy vaddisznótól? Azt hiszem eddig nem voltam teljesen tisztában az erdő szó jelentésével, hiszen úgy gondoltam, hogy amennyi "fahalmazt" eddig láttam, az erdő volt. Most kiderült, hogy nem... Az erdőbe ugyanis éjjel semmi fény nem jut el, azaz az orrodig nem látsz, csak a feketeség van, és azok a titokzatos hangok. Lévén nappal sem jártam még ott, így fokozottan meggyűlt a bajom a terepviszonyokkal: meredek árok, csúszós avar, faágak mindenhol. Szerencsére azonban egy igazi helyi öreg róka vezetett, így amikor a lábam beleremegett a félelembe "hősiesen karolt át". :-) Sohasem voltam még ennyire ijedt, életemben először láttam a messzi távolból fénylő szemeket, bár a tulajdonosát sajnos nem sikerült felismernem. Ezt leszámítva eléggé hozzászokott a szemem a sötéthez, a fülem pedig az egy-két ébren lévő madár csiripeléséhez és a patak halk csobogásához. A beszélgetés pedig jót tett, mindig felvidít, ha új embert ismerhetek meg. A határozottabb zajok hallatán végleg elvesztettem az összes bátorságomat, és visszavonulót fújtam. Azért hajnal 4 előtt pár perccel még megijesztettek egy kicsit, de a "kísérőm" eloszlatta aggályaimat. Jóleső érzéssel vetettem be magam az ágyba, két perc alatt álomra is szenderültem.

5 óra alvás után verőfényes napsütésre és ingyenkoncertre ébredés - a legjobb! Az ebéd kicsit késett, így éhes vadként vetettem magam az elém tett házikosztra. Levezetésképpen indulás megnézni az éjjel már felfedezett tájat. Mondanom sem kell, a látvány teljesen más, és igazán lenyűgöző. Az összhatást csak a szúnyogok rontják el, de igyekszem nem törődni velük, hiszen a táj, az avarban ugrándozó kutyus, a kellemes társaság, a kék szem mind-mind felülmúlja a csípések okozta viszketést. A bobozás sajnos elmaradt, de ígéret van, hogy júniusban bepótoljuk! Még egy kis séta következett fagyival a kézben a már említett kellemes társaságban. Nem szívesem hagytam ott a várost, a hegyeket, már a szentendrei autótömegtől borzongtam. Visegrádon minden más volt: szabadság, nevetés, természet, és ott volt az a két kék szem, amelyek mintha rögtön a lelkemig látott volna. Szinte magukhoz vonzottak, egy idő után pedig már alig mertem belenézni, féltem elkap az örvény. Estére aztán minden helyrerázódott, újra a "megszokott" környezetben.

A végszó pedig a mosoly az arcomon, amit sajnos nem láthattok, de megígérem, hogy ott van, és még jó néhány napig meg is marad.

Szép álmokat! Csokinyúl

De még milyen csókok! ;-)

Jó éjt! Csókolom!

Közben rájöttem sokkal jobb lenne "hangos" naplót vezetni...

Nagy valószínűséggel írói vénám hiányossága lehet, hogy úgy vélem, hangban jobban át tudnám adni érzelmi mivoltát a feljegyzéseimnek. Mert most például az van, hogy a borús ég ellenére úgy érzem felettem mintha sütne a nap, csak rám, csak hogy nekem végre jó legyen. Nincs bosszúság, a munka a saját medrében folydogál, szól a rock 'n' roll, mi kellhet még? :-)

Úgy tűnik a hétvégi megtisztulás elérte célját, napról-napra, óráról-órára élek, kiélvezve minden percet, hol egyedül, hol másokkal. A lényeg a nevetés, a mondatok mögött megbújó ércelődés, cinkosság. Örülök, ha a kedves mellettem ülő kolléga kölcsönadja pulcsiját, hogy mégse fázzak; ha a kollegina végigrohanja velem a tecsót, hogy mihamarabb be tudjak vásárolni, és hirtelen továbbálljak őt otthagyva a termékrengetegben; a Szöszivel folytatott bizalmas beszélgetésnek, mert érzem bízik bennem, kíváncsi a véleményemre; egy sétának a szigeten egy rég nem látott baráttal; a pénteki szokásos látogatónak, mert a másnapi mosoly garantált; és a hétvégének előre, hogy itthagyva a várost végre a természet adta szépségeket élvezhetem.

És végül gratisként BB végre felvetette a találkozás lehetőségét. Hiába, vannak emberek, akiknek későn esnek le dolgok, de legalább most már valamerre haladunk. Remélem előre! ;-)

Csokinyúl! :D

Szóval és tettel... érdekesen alkalulnak a nappalok, és főképp az éjszakák. :-)

Csütörtök este Ágika búcsúbuli. Késve indulás, későn érkezés, de úgy tűnik mégis időben. Beszélgetés + sör, sör + beszélgetés, egész jól alakul az este. After party-ként ELTE sátrak... az úton érzem, itt már valami nem stimmel. Nem rossz a dolog, viszont ha ésszel gondolkodnék talán nem így cselekednék. Azért hagyom magam sodródni, engedek annak, ami már most biztos, hogy egy éjszakánál tovább nem tarthat. De everybody lies, viszont ezt most mindkét felet kielégíti, s csupán a lehetőséggel élünk.  A kihasználás jól megy, a másnapi munka másnaposan (hohó, mekkora alliteráció :-)) már annál kevésbé. A munkába jutás már ott kétséges, hogy hajnalban a lábam erős görcsbe rándul, esély sincs a fájdalom enyhítésére, a falat kaparom. Hirtelen kijózanodok, a fájdalom azonban nem enyhül, a kín okozta sírógörcs szenderít újra álomra.

Péntek este "Payday party". :D 2 és fél óra alvás után kicsit nehezen veszem rá magam a bulira, de legyen, Szöszivel úgy gondoljuk még időben is érkezünk. Hát persze, úgy tűnik a disconnecting jelző megfelelőbb, mint a connecting: csupán ketten jelünk meg a beharangozott céges bulin. Sebaj, ital kikér, hátha érkeznek még. Végül lettünk 8-an, 7-en röviddel éjfél után távoznak, én még maradok, hiszen Mr. Viktorral még beszélni kell. Az olasz szenvedély magával ragad, még mindig tudják mitől döglik a légy. 1kor fellövik a pizsit, go home, végre alhatok. S talán feledem, hogy újra egyedül.

Szombat... az egy jó nap volt. Pörögtem a lakásban, sikerült teljesen kitakarítani. Apró örömök az életben, mondhatnánk. Szöszi szólt, Ville itt van, csatlakozhatnék. Így is lett, hosszú esti séta következett éjszakába nyúlóan. Fáradtan ágyba dőlés, a másnap nyugodt lehet.

Az is. Semmi kényszer, csak a befordulás. Ez olyannyira jól sikerül, hogy egy csomag pzs bánja. Nem lehet az ember mindig magabiztos, és az érzékenység mésigcsak a nők kiváltsága. Adtam is az érzésnek. Ismételten a felfedezés, hogy senki sem az, aminek mutatja magát, és emberek képesek 180 fokos fordulatot venni. Nem hittem, hogy valaha csalódhatok valakiben ekkorát, és a mai nap ezt még jobban bizonyította. Tényleg el kell engedni a múltat, és nem érdemes azt várni, hogy a régi kapcsolatokból bármi emberi megmaradhat. Befogadás és elengedés... erről szól az élet. Az emberek jönnek-mennek, és közben érzed annak az egynek a hiányát, akit szeretnél, ha végig melletted lenne. Pótlék nincs, ezt a helyet csak az igazi töltheti be, az egyetlen.

"Annyi mindent hajszoltál, mégsem érzed a győzelem ízét,
S ez újra harcba hív önmagad ellen.
Ha a falaidon átlépnél, gondolatban visszarepülnél,
Régi kincseidért.

A múló idő nem segít.
Mondd, hol rontottad el?
Valamit félre értettél, azt hiszem.
Valaki nevet a múltadból
Aki benned él.

Mondd, tudsz-e sírni úgy, ahogy régen tudtál?
Mondd, hogy álmaidért ma is meghalnál!
Képzeleteddel, hidd el bármit elérsz
Odaadtál mindent, semmiért."

Jó éjt!

Csak mert ma ehhez van hangulatom, és miért ne? Egy kis Villon: ismerjétek hát meg a kedvencet, természetesen a Villont Vastag Margot-hoz fűződő érzelmeiről. :-)

"De legjobban a kövér Margót
szerettem, kiről annyi versem szól.
Együtt laktunk s ő vitt a bűn útjára,
mert Villon akkor késelt és lopott,
hogy Margónak pénze legyen ruhára
s átlátszó ingre, de az átkozott
minden áldott nap megcsalt egy hülyével,
kit orrom előtt a kapualjba vitt,
és máskülönben is gyűlölt s csak éjjel
békültünk össze néha kicsit.

Minden amit magamról s a világról
tudtam, néki, csak néki mondtam el,
felszedtem volna lábnyomát a sárból,
s a holdat néki loptam volna el:
s egy éjjel eszembe jutott: megkérdem,
mért nem szeret és mért nem szeretett?
S akkor felült a pamlagon fehéren,
s így szólt: Unom, Villon, az eszedet."

Csokinyúl! :-)

Velencén és még egy csomó-csomó dolgon túl. Alant az olasz túra elsőkézből.

Indulás másfél óra késéssel - brrrr - morci a köbön, mentem volna már. Rossz előjel, hogy magyarázatként Szabó László pilóta közölte, hogy késésünk oka elsősorban az, hogy előző útjáról a gép már késve érkezett, illetve "egyéb okok is közrejátszottak". Inkább nem voltam kíváncsi az egyéb okokra. A fel- és leszállás pompás volt, senkinek semmi baja egy kis fülfájást leszámítva. Az olaszok tapsolnak is, ez jó... :-) Csomag megkap, indulás a buszhoz: tömve van. A helyiek rögtön megoldást találnak rutinosak már, másik buszra át, indulás Velencébe. Közel egy óra buszozás után jöhet a séta a szállásig. Második lépés után találtam egy 2 centes érmét: zsebre tettem, innentől nem lehet baj. :-) Hát lett... Először is ennyire szűk utcákkal régen találkoztam már, és ezeken ennyi hömpölygő emberrel meg még régebben. Durván 40 percnyi séta, és ott állunk a szállás előtt... ha nagyon hisztis lennék - amilyen nem vagyok, bármennyire is állítják azok, akik ismernek :-) - rögtön elsírtam volna magam. És belépve sem volt jobb: lépcsőházban virágillatnak nyoma sincs, az első emeleti ajtón belépve pedig egy angolul igencsak keveset tudó, ezáltal kissé bunkónak tűnő tipikus olasz "fiatalember" fogad. Előre kellett fizetni, ami abból a szempontból gáz, hogyha látom előtte a szobát, lehet inkább hazarohanok. Három egyszerű ágy, egy tükör, két ócska komód, négy fehér fal, két ócska ablak a szoba berendezése. Hideg van, barátságtalan. A konklúzió: aludni jó lesz, azon kívül nem kell itt sok időt eltölteni. Gyors vacsi made by Edina, aztán egy kis esti séta. Szent Márk tér a cél, rájövünk, hogy egész egyszerű odafelé az út, az irányjelző táblák hasznosak. Éjfél előtt ágyba is kerültünk. Az esti élet zajai szinte akadálytalanul jutottak át a régi ablakokon, de végül sikerült elaludni.

Másnap értelmetlen álom emlékével ébredek és csak mosolyogni tudok rajta. Reggeli a közeli kínai étterem-bár-nemtommineknevezzemben: croisson és capuccino. Röviddel ezután indulás a piacra: ennyi halat, rákot, kagylót és egyéb tengeri élőlényt utoljára az írországi út során láttam. De az utazás most más. :-) Érdekes volt hallgatni az olaszok alkudozását, vagy ahogy egy-egy ismerős összetalálkozik... Erre a napra volt még tervezve Szuszognak egy pulóver vásárlása. Kritériumok persze voltak: elsődlegesen Róma, másodlagosan Milan, harmadsorban Italia felirattal. Persze, az nem tudom, miből gondolta, hogy én Velencében Róma és Milan feliratos felsőt fogok találni. Ebédidőben sikerült egy kedves kis helyet találnunk, így befizettünk egy hamisítatlan olasz lazagne-ra. Mellé kértünk sört, és a kedves felszolgáló vagy tulaj rávilágított, hogy grappa-t is illene innunk. Nah minket sem kellett nagyon rábeszlni, jöhetett az is. Nagyon jól szórakoztunk, azt hiszem a papa már minket használt reklámarcnak: csak oda kellett szónia hozzánk, hogy "grappa" és mi máris nevettünk. Közben megérkezett a beígért heavy storm: zápor, jégeső, egy kis széllel. Mire megittuk a capuccinónkat és elfogyasztották a desszertet, a vihar tovább is állt. Indulhattunk utunkra. Sikerült valahogy találnunk egy élelmiszerboltot - természetesen eléggé kieső helyen - ahol bevásároltunk. Visszamentünk lepakolni a szállásra, kicsit megpihenni. Közben közöltem Szuszoggal, hogy csak és kizárólag Italia felirattal ellátott pulcsit tudok venni. Sebaj, így is hálálkodik, kicsit túlságosan is, ha hazaérek ezért még számolok vele. Lényeg, pulcsi még nincs, így indulás újra, meg kell találni a megfelelőt. Olyannyira belejöttünk a pulcsi-bizniszbe, hogy végül fél óra válogatás után 5 darabbal távoztunk az árustól. :-)))) Este vacsi egy étteremben: tenger gyümölcsei pizza. Egyetlen-egy hiba volt vele: a göndörödő szőrszál, amit az első belevágásnál találtunk. Ha magyar honban vagyok visszaküldöm, ott nem volt pofánk, inkább elfelejtettük gyorsan, és az ízre koncentráltunk. Újabb kis eső közeledett, vissza a szállásra, mi már bentről hallottuk csak a vihar megérkeztét. Lazításként egy kis Solo, aztán alvás.

Utolsó nap reggeli, nem sikerült a tervezett időben felkelni, bár ígyis időben voltunk. Gyors menet a vasútállomásra, egyetlen bőrönd lead, van még pár óra városnézésre. Újat már nem tud mutatni valahogy: szűk utcák, kis hidak, szieszta időben nyugalom, aztán újra zsongás. Semmi változatosság, semmi park, fa, hiányzik a fű, a zöld... Sétálgatunk, bambulunk, nyugi van már, és ahogy a mellettem lévő ké emberre nézek: már csak a hazautazás öröme éltet minket. Szerencsére visszafelé már nem késünk... annyit... Kifutópálya, elindulunk, majd visszalassít a gép. WTF? Majd tájékoztat a pilóta: sok a madár, megkérték az olaszokat, hogy tisztítsanak, illetve éppen most megy át előttünk két nyuszi. Hmmm... hogy vadaspark mellé épült volt Treviso-ban a reptér? :-))) Leszállás időben, a poggyásszal bajok vannak. A futószalag nem működik, így az utasok kénytelen kintről behúzni és lepakolni a bőröndöket. Itthon vagyunk, ez már nem kérdés...

Sietős a hazaút, majdnem meg is vágnak a zellenőrök, de megúszom. Nincs sok pihi, másnap megint utazás, de erről később.

Ciao! :-)

Hétfő este... annyira sok dolog van most: gondolatok, tervek, lelki kiegyensúlyozatlanság, a mai nap mégis valahogy jobb volt, mint egy átlagos hétfő. Ma még Garfield is visszahúzódott.

Hétvégéről pár szót: péntek este egy kis sörözés, majd egy kis borozás Szuszoggal. Fura hogy mennyire másként láthatunk egy embert, amikor nem hat rá a környezet, és csak kettesben vagytok. Jó este volt, hangulatba hozott. Szombaton minden gyorsan történt... reggel korán kelés - brrrr... - bevásárlás, takarítás, gyors vásárolgatás Szöszivel, aztán negyed 5kor megnyílt Ladybugee játszóháza. :-) Jó hangulat, idegesítő sms-ek, aztán a végére sikerült befordulni, dehát előfordul ez. Vasárnap szerencsére lehetett lustizni, kényelmesen ébredni, élvezni a beszűrődő napfényt, a friss reggeli levegőt, és... tökéletes vasárnap délelőtt. Nehezen vettem rá magam bármiféle tevékenységre, de a muszáj nagy úr, lakás összerak az előző este után, majd felcsaptam alkalmi fodrásznak. Az eredménnyel meg volt elégedve a vendég... legalábbis a szemembe ezt mondta. ;-)

És a ma reggel: vacogva siettem a munkába, mire beértem már egyáltalán nem voltam álmos. :-) Aztán egy üzi: búcsútalit kért, örülök hogy félt. Innentől aztán jött a pörgés, végre lehetett értelmes munkát végezni, semmi akadály, segíthettem egy-két kollégának. Rájöttem azért ez a kivételes hangulat, mert holnaptól nincs munka, csak egy nap volt. Igen, mert holnap végre utazás, Velence vár, én meg sietnék. És hogy honnan a rock 'n' roll? Onnan, hogy az egész nap pörög egy magas fordulatszámon, nincs megállás, most is csak a post erejéig, sok még a tennivaló. :-)

Velence után újra itt!

Csokinyúl :-)

Mire fel ez az oximoron? Mesélek...

Egy héttel ezelőtt este egyedül, hamar lefekvés, másnap korán kelés, dolog volt. A szombat jól is telt, emberek között, nincs magány, csak nevetés. Aztán hazaér, és kezdődik az őrület. Az egyedüllét érzése maga alá gyűrt, megadtam magam, de azt hittem egy kívülállóként értelmetlen önmarcangoló sírással le is lett tudva minden. Persze, hinni még mindig csak... Eredmény: rosszulét... amolyan remegős, majdnem ájulós, mindezt egyedül, hajnalban, egy órán keresztül. Van amikor nem elég, hogy az ész és a kívülállók figyelmeztessenek, a test jelez, és befékez. Megijedtem, saját magamat betegítem meg. A kérdés, hogy mire jó ez nem hordozza magában az ésszerű válaszadás lehetőségét. A nem tudom pedig már kevés. Egy a biztos, tovább ez így nem mehet, megoldást kell találni, sürgősen, mert még nagyobb bajok lesznek.

A hét aztán egész jó lett, időnként meg tudtam feledkezni dolgokról, a tegnap esti bowling pedig tényleg hab volt a tortán. Kellemes társaság kellemes létszámmal, nem is bántam, hogy mindösszesen csak négyen voltunk. A többiek természetesen vagy fáradtak voltak, vagy éppen a cost-cut folyamatos szalykózásával húzták ki magukat a program alól. Utólag kiderült, lettek volna még jelenkezők. Sebaj, 30 napon belül újabb menet, hiszen a kedvezmény meglett, thanx for Z. :-)

Ma Nigéria őrült meg, sajnos nem annyira, hogy ne tudjanak dolgozni, és ne bombázzanak az ostobábbnál ostobább leveleikkel. Idegesít, közben pedig már az estére készülök. Hol idegbeteg munkamániásnak hol pedig egy bakfisnak nézek ki. Karikatúra az egész, de megérdemlem. Mindenesetre jó lesz, kicsit nem leszek egyedül, mégha alapjában egy megtévesztés is az egész. Néha jó becsapni saját magunkat.

Körülbelül ennyi... kettős érzések bennem folyamatosan, de majd lecsendesül. Azt mondják, hogy majd fognak jönni a jó dolgok, hirtelen, és sok egyszerre. Én nem kérek sokat... csak egy kicsit... egy csipetnyit... abból amit úgy hívnak: boldogság.

Vigyázzatok magatokra!

0:1 az alkohol javára.

Tegnap esti összefoglaló:

• meglepő találkozás: 1 db
• csajos beszélgetés: 1 db (de felér most sokkal többel, köszönet a résztvevőnek)
• várakozás: 1 óra
• koncert: 8es a 10es skálán
• az este során fikázott kritizált emberek száma: megszámolhatatlan

Az est apropója Bikini koncert, bemelegítésnek egy kis csevely. Nem is lett volna gond ezzel, de a társaság másik fele közben kicsit alapozott az estére és ők nem egy kiadós beszélgetéssel. Minek következtében a megbeszélt időben valahogy nem érkeztek meg. Mi több, majd' egy óra késéssel futott be a remélt társaság egyharmada. Bosszantó az ilyen, és nem is az zavar, hogy hú most kimaradtam egy jó kis iszogatásból, de amíg ők jólérezték magukat - megfeledkezve az ígéretről - addig nekünk maradt az idegeskedés, hogy dehát miért nem tudnak ideérni időben. Tehát az alkohol nyert, a másik 2/3 már nem is érkezett meg. Nah nem mintha hiányoztak volna (és ez nem a személyük elleni sértés), hiszen a hely tömve volt nem igazán józan emberekkel. És ha éppen józannak is tűntek, hát ilyen fazonokat régen láttam. Volt ott a cowboykalapos-izompólós-szakállas pasiktól, az első ránézésre tinédzsernek tűnő fiúkákig. És persze a csinibaba különítmény is képviseltette magát megfelelő létszámban. Viszont én elszoktam a heringdoboztól, ez azért kicsit visszavett a koncert élvezhetőségi szintjéből. Végül is nem volt rossz az este, nem hagytam volna ki.

Mára pedig marad a legszebb öröm, a káröröm, hiszen mindenért fizetni kell, jelen esetben fejfájással.

Szép napokat!

A kérdés már csak az, mikor veszi át az irányítást, és megállíthatom-e ebben?

De kezdjük az elején. A hétvégén rájöttem, hogy valami nagyon nem stimmel. Kivételesen most nem is a lélekben, hanem agyban. Nem röhög kedves olvasó, az is van. Igaz elrejtve, és ritkán is használom, de van. És közel nem működik a megfelelő szinten. Szinte már-már Kazinczy-tanoncként alkottam újra szavakat - nah itt lehet nevetni - "lyukba dugni" helyett "lukni", "ezek a titeitek" helyett "etitek". Kezdem azt hinni, hogy teljes a túlpörgés, ideje valahogy leállni, a testem nem képes követni az agyam utasításait. Sok a probléma - kinek nincs - és mindent egyszerre akarok megoldani. Ennek asszem az lesz a vége, hogy a sietősen épített bástyákat az első hirtelen vihar bezony össze fogja dönteni. Az újjáépítéshez viszont két dolog kell: megannyi építőanyag és persze még több energia. Talán még nem késő megerősítésbe kezdeni, és nem hagyni ledőlni mindazt, ami eddig épült. Talán.

Álarcok pedig: lassan szépen felsokaroztathatom a polcon, és reggel csak dönteni kell végiggondolva aznap kivel is lesz dolgom, és feltehetem az annak/azoknak megfelelőt. Miért jó ez? Mert el lehet kerülni felesleges megbántásokat. Visszagondolva eddigi rövid életemre az én-felfedések mindig negatívan sültek el. Nem mondom, hogy nincs kivétel. Viszont ha az álarc kéznél van, akkor sokkal könnyebb. Elítélendő amit teszek? Lehet, de gondoljon csak bele mindenki: vajon nem viselkedünk-e másként emberekkel, csakhogy információhoz, titokhoz, és egyáltalán emerekhez közel kerüljünk? A barátok persze mindezek alól kivételek, de a tágabb környezet mindig valamiféle idomulást vár el tőlünk, mint ahogy mi is tőle. A helyzet akkor válik súlyossá, amikor kezdünk megfeledkezni valós egónkról, és hagyjuk hogy az álarc határozzon meg minket. Jó esetben persze ott vannak a barátok, akik ezt nem hagyják. Elég csak egy-kéttő, akik éreznek magukban annyi felelősséget értünk, hogy a szemünkbe merik mondani ez a személyiség már nem mi vagyunk.

És egy kis off a végére: helyesbítenem kell a korábbi postot, lévén a leadott +3 kg az valójában csupán +60 dkg. Nos igen, egy nő életét ez is széppé tudja tenni. Csak jelezni akartam, hogy a hosszú hétvégén valami jó is történt! :)

Csokinyúl! ;)

Közel 11 óra alvás után madárcsicsergésre - kicsit hihetetlennek tűnik a IX. ker közepén - és napsütésre keltem. Az éjszaka nyugodt volt semmi Álom, és visszatért a tavaszi zsongás feeling. A tudatalattim próbálta jelezni, hogy ez a nap nem lehet rosssz, és küldte is jeleket.

Tv bekapcs (tudom-tudom szánalmas), kíváncsiságból mozicsatorna megnéz, a film pedig: Bor, mámor, Provance. Egy már a-könyvet-rongyosra-olvasott, dvdt-karcosra-nézett kedvenc, bár sokaknak talán nem ismerős. A történet elmesélébe nem bonyolodnék bele, viszont a rám gyakorolt hatására már áldoznék egy-két szót. Az, ahogyan a vidéki francia életet, embereket, tájakat bemutatja Ridley Scott, igazán magával ragadott. És a lelki út, ahogyan mindezek értékének felismeréséig eljut a főszereplő szintén megkapó. Újra és újra ráébredek, hogy nem tervezek életem végéig minden percben ezer százalékon pörögni, nem nekem való a zsúfolt város, a rohanás és személytelenség. ÉS! vissza akarok menni Franciaországba, saját szememmel akarom látni azt a vidéket. Be is került az egyéves tervbe.

Idő van, indulás dolgozni. Az úton nem sietek, emberek hagynak le és nem tudnak magukkal rántani. Ez nem az a nap. No worries! Reggeli kávé, kicsi barangolás a világhálón. És végre ott az üzi, BB csak felébredt álmából, és merészelt 5 sornál többet írni. Nem tudom még mindig hova tenni, siettetném is meg nem is, bízom benne meg nem is. "Ismeretlenül" is tanít: türelemre. De mi van ha virtuális világból kilépve már nem lesz ugyanaz, vagy én nem leszek neki ugyanaz? Költői kérdések tömkelege vetődik fel bennem minden egyes üzenetváltásnál, mégis mosolyt tud csalni az arcomra. Aztán ébresztő, kirángatnak a gondolataim kuszaságából, jön a betanulás-betanítás... hmmm hétvégére sikerült idáig eljutni, nagy szó ez. Hallgatok, jegyzetelek, elkalandozok: szabadban lenne most jó lenni. Minden alkalmat megragadok, hogy legalább 10 perceket időnként a napon töltsek, engedve, hogy feltöltsön friss energiájával.

Hazafelé ismét nem szaporázom a lépteket, útközben Szuszog hív, pizzát rendelne, jönne, beszélgetne. Hát jó, legyen. Majdnem egyidőben érkezik a vacsival, falatozunk, osztjuk az észt. Nahát ő sem egy egyszerű eset: rajongást vár tőlem is, mint megannyi "áldozatától". Közel fél éve ismerem, mégis meg tud lepni időnként a kéréseivel. Olyat kérne amit ő sem tud teljesíteni, mert bármennyire is szerethet, kötődhet valakihez, kizárólagosan nem tud csak az adott személyre koncentrálni. Ő már csak ilyen, megtehette eddig, minden a kezére játszot. De hogy tőlem várna ilyet? Igazán jót tudok mosolyogni az ilyesfajta próbálkozásain, és bizony időnként kicsit szánalmasnak is tűnnek ezek a szösszenetek. De legalább az este is mosollyal-röhögéssel körítve telik, közel két és fél óráig bírom a bolondságait. Aztán kiugrom másfél sörre Szösziékhez, ez most tökéletes befejezése ez mind az estének, a napnak, a hétnek. Nyugodtan kerülök ágyba, készülök a hétvégére.

Csokinyúl mindenkinek! ;)

Itt az ideje a tavaszi leltárnak az elmúlt napok történéseiről, kicsit megállni, és megnézni merre tovább.

Itt a mérleg:

• visszatérő ÁLOM: 1 darab
• edelényi hétvége: 1 darab
• hisztis tesó: 1 darab
• kínai "jómunkásember": 2 fő
• esély a kirugásra: 75%
• kitartó barát: 2 fő
• lelkiállapot: a cunami nem látott ekkora hullámokat
• leadott kilók: +3.

Végignézve a listát, a végeredmény szánalom a köbön. Rich invitálására 20án este Edelény felé vettük az irányt. Fáradt voltam, és kimerült, mert visszatért az ÁLOM. Utálom, és egy darabig elkerült, de most megint visszatért. Az az alattomos fajta, ami csak addig okoz boldogságot, amíg ki nem nyitod a szemed, látod a valóságot, és csak a hiányérzetet hagyja maga után. De ott tartottam, hogy trip to Edelény. A városba érve kezdett már derengeni egy-két régi emlék, aztán amikor a Rich szülők meleg szeretete (értsd ezalatt a házi mézest és a terülj-terülj asztalkát) fogadott sikerült minden rossz gondolatot száműznöm. Nem is lett volna értelmi fáradtságra hivatkozni, úgysem engedtek volna nyugovóra térni minket kellő fogyasztás nélkül. És a másnap... a meglepő, hogy nem volt másnap érzés, jól ébredtem (leszámítva, hogy az újabb megfázás miatt nem kaptam levegőt), fini reggeli következett, majd pedig egy isteni tűzön főtt halászlé. Délután városnézelődés, este pedig fergetes lakoma, fergetes hangulatban, nagyon jó emberekkel. Ezúton is köszönet a Rich-szülők egész hétvégi kitartásáért, a jó hangulatért, Richnek a meghívásért és a szállítói feladatok ellátásáért.

Nem volt könnyű visszatértni, mintha újra a gondolataim súlya alá kerültem volna. Érzem a változás szelét, tudom, hogy tehetetlen vagyok, hagynom kell magam sodródni. Jelen helyzetben csak az nyugtat meg, hogy Szuszog minden körülmény ellenére kitart a közös üzlet mellett, rá számíthatok. Ő a másik. Úgy érzem kevés vagyok az engem körülvevő embereknek. Szeretnék többet adni magamból minden téren, tele vagyok fölös és kiaknázatlan energiákkal. Próbálom jelezni, hol jobban, hol rosszabbul, a visszajelzés azonban mindig elmarad. Mindenesetre az anyagi biztonságomat - mintha lehetne ilyet mondani jelen gazdasági helyzetben - próbálom fenntartani, vagy így, vagy úgy. Senki nem kényszeríthet visszalépésre vagy akár megtorpanásra. Csak néha nehéz... egyedül. Persze-persze, nem vagyok egyedül. Időnként úgy érzem én is megengedhetem azt a luxust, hogy vágyjak a kötődésre. Mert jelen időszakban csupán a kajához kötődöm, ami nem a legjobb irány. Szánalom-szánalom-szánalom...

Dolgos hétköznapokat mindenkinek!

Igen, érik már ez a poszt egy ideje, most it az alkalom a közzétételére - talán nem olyan hosszan, mint ahogy először terveztem, de a mostani helyzet teljesen másfelé tereli gondolataimat.

Anno a kommentekben a nip/tuck és a rescue me került szóba. Ezekből csupán az első az, ami egyszer-kétszer a képernyő elő szögezett. Szeretném hinni, hogy a mai világban létrejövő kapcsolatok nem ennyire silányak és undorítóak. Naiv vagyok talán, de úgy gondolom, hogy mindig csak a pénznek, a külsőségnek kell számítania egy kapcsolatban, és nem feltétlenül az önimádat által kiváltott önzőségünknek kellene folyamatosan arra sarkallnia, hogy átgázolva embereken csak a saját igényeinket elégítsük ki időről-időre. Nekem ez a sorozat egyáltalán nem tetszik, és nem tudok párhuzamot vonni a megalkotó által vázolt világ és a mindennapi történéseink között.

Vegyük a még szintén közkedvelt sorozatokat: friends, house md, sex and the city, emergency, helyszínelők sokasága... Nálam az abszolút fav a friends és a sex and the city. S hogy miért? A 7 barát hétköznapjai sokkal inkább közelállnak a saját világképemhez. Felfedezem bennük egy-két igazán jóbarát vonásait, a helyzetek amibe kerülnek sokkal inkább tűnnek valóságosnak. A Carrie-Big story pedig csupán azért fogott meg, mert egyre inkább azt veszem észre, hogy az alapvetően csupán sexen alapuló viszonyok mögött igenis gyakran bújnak meg az érzelmek, viszont félünk megengedni magunknak ezek vállalását. Ennek - véleményem szerint - két oka lehet. Nőktél a hihetetlenül felerősödött "szinglinek lenni jó dolog" szindróma, férfiaknál pedig a "minél több megvolt annál jobb vagyok a haveroknál" gondolkodásmód. Pont a minap világosított fel egy pasi ismerősöm: "Minden pasi olyan kötöttségek nélküli szexuális vizonyt szeretne..." S hogy mi volt a válaszom? Nem, manapság a pasik egy barátnőt-feleséget akarnak, és mellette egy hűséges szeretőt. S mindebben az elszomorító számomra az, hogy erre nem egy sorozat ébresztett rá, hanem a környezetem.

És mi a zárszó? Ezek után manapság egyre jobban szereném a környezetem érzelmi behatásait olyan közönnyel fogadni, mint Dr. House...

További kellemes sorozatozást!

Az elmúlt héten kezdtem el igazán érezni a tavasz közeledtét. Nem is tudom mi történt velem, de az illatok, madarak, emberek, és az épületek mind-mind mintha a tavaszt ontották volna magukból. Eddig ez az igazán gyönyörű évszak csupán a fáradtsággal tudott hatni rám. Most valami teljesen más történt. Hogy mi is?

A munkában semmi sem tudott idegesíteni, a kérdésekre válaszoltam, a munkatársak hangoskodása sem tudott kizökkenteni a munkatempóból. A fejemen értelmetlen vigyor, nevetek mindenen, a szokásosnál is több ércelődő megjegyzésem van, szórják is rám hogy bukkó, dehát most ez van. Mindezeken felül valahogy úgy érzem, a lelkem - a belsőm - teljesen máshol jár, valahol a fizikai valóm felett, egy boldogabb helyen. Mintha eljutottam volna valami új és ismeretlen világba. Ez akkor nyer ténylegesen bizonyságot, amikor a kávéba a tejet a csészétől 3-4 centire próbálom önteni, és csak akkor látom, hogy ez így nem jó, amikor a pulton már szép nagy fehér tócsa terpeszkedik. WTF? Mi van velem? Körülöttem hárman nézték ezt végig, és iszonyat nevetésben törnek ki. Aztán velük nevetek én is, és nem érdekel. Igen, szétszórt vagyok, mégis boldog. Az okát pedig még mindig nem tudom, továbbra is a tavaszt hibáztatom. Aztán péntek délután mikor sütettem magam az épület előtt egy kis szünetet tartva a munkában, elém száll egy feketerigó. Csak nézzük egymást, énekel egy kicsit, felszáll az egyik közeli fára, és folytatja tavaszköszöntő dalát. Kis idő múlva elrepül, talán a párja várja a közelben... Meghat, és újra béna vigyorral ülök vissza dolgozni. Igaz az aznap este nem úgy sikerül, mint ahogy szerettem volna, de igyekszem ám elfelejteni.

A hétvége további részében folytatódott a zsongás, asszem egy méhecske költözött a fejembe... a züm-züm-zümborám lett. Ő lehet az oka mindennek. Végül is egy Bogárkának jár egy bogár, így megtartom. A nevén még gondolkodom, ötleteket - ha vannak - várok szeretettel.

U.i.: Speed legutóbbi kommentje a sorozatokról beindította a gondolataimat, rövidesen jön erről is egy kisebb eszmecsere.

Boldog-boldog tavaszi napokat kívánok mindenkinek!!!

A Csík zenekar és Barátai idegenvezetéséve.

Tegnap este kicsit félve léptem be a müpa-ba, mert az igazat megvallva a népzene sosem állt hozzám közel. Tény és való, hogy ifjú tinédzser koromban, és még pár évvel utána is tekingettem a zene irányába, de ez megragadt a 6 évnyi zongorázásnál és egy kis énekkari részvételnél, de amint visszahallottam saját "énekhangomat" jobbnak láttam megszakítani eme rövidke pályafutást. Tehát félelem, izgatottság, és kíváncsiság.

A koncert apropója az a 20 év, amióta a Csík zenekar létezik. A zenekar névadója, nevezett Csík János, szívélyesen üdvözli a közönséget, szimpatikus, időnként - még a koncert közben is - belegabalyodik mondandójába, de a szándék a fontos, és a közönség hallhatóan egyszerre mosolyogja meg. Indulásnak egy laikusként nem felismerhető magyar népzenével kezdenek. Nagyon sajnálom, hogy a stílusirányzatokat nem tudom kedves olvasó felvázolni, de nem sikerült megjegyeznem, és nálam ebben sokkal jártasabb emberkék nagyobb hozzáértéssel tudnának ezekről beszélni. Szóval az in medias res kezdés bejön, a hangszereket bűvölő zenészekről lerí, hogy mesterei azoknak. Fantasztikus a hegedű, a brácsa, a nagybőgő és a cimbalom. Rövid kitérő: a hegedűnek eddig is a rabja voltam, igaz nem ezen műfaj tekintetében, de mindig el tudott varázsolni a hangja. Aztán jöttek a fordulatok. Ki kell, hogy emeljek pár előadót, nem tudok elmenni mellettük anélkül, hogy ne méltatnám őket.

Majorosi Marianna. Régen hallottam ilyen tiszta hangot. Ahogy énekelni kezdett, libabőrős lettem, a feldolgozott szám pedig, amit előadott - őszinte leszek - könnyeket csalt a szemembe. Hallgassuk csak:

A méltán népszerűségnek örvendő feldolgozások között azért a magyarországi népzenei irányzatok is szerepet kaptak, hiszen mégiscsak ez a zenekar fő profilja. Meglepetést okoztak a hol jazz, hol blues környezetbe ágyazott paraszti muzsikák, ahol szinte nem is tudta az ember leánya, hogy mire figyeljen. A tradícionálisan megszólaló hegedűre és hangszertársaira, vagy pedig az adott zenei irányzat jellemző hangszerére: a szájharmónikára vagy éppen a szaxofonra. Érdekes színfoltot jelentett Őze Áron színművész megjelenése, aki két Juhász Gyula verset és egy József Attila szerzeményt szavalt el szintén a hagyományokat őrző zenei aláfestéssel.

Mondanom sem kell, hogy az est fénypontja Lovasi András megjelnése volt. A két Kispál szerzemény, és a második visszataps után a koncert zárásaként előadott Tankcsapda feldolgozást a közönség egyenletes és hosszantartó tapsviharral jutalmazta. Látszik, hogy a könnyűzene a fiatalabb korosztály körében bizony elterjedtebb.

És hogy én milyen érzésekkel távoztam a koncertől? Nagyon jól éreztem magam, és ilyen formában bármikor-bárhol szívesen találkozom újra a népzenével. Néha bizony a lábam ritmusra járt a székben ülve, és ez mindenképpen a pozitív benyomást erősíti. Nincs más hátra, mint hogy megköszönjem a Csík zenekarnak és Barátainak a felejthetetlen estét! Nektek pedig, hogy elolvastátok eme rövidke beszámolót.

{Meghajol}

Ennyi év egymás mellet jóban-rosszban.

A hétvégi visiting home project-nak többek között ez is volt az apropója. A szülők ennyi ideje fogják egymás kezét, és tartanak össze férjként-feleségként, apaként és anyaként. Kicsit gondolkodóba estem, és körülnéztem. Egy-két kerge bogaras gondolat arról, amit láttam.

Az alap kérdés, hogy manapság miért nem vagyunk képesek olyan társat-kapcsolatot találni a huszas éveink elején, amiből később lehet egy holtomiglan-holtodiglan viszony? Tényleg ennyit változtak a dolgok? Sajnos igen... anno nem az volt a cél, hogy elvégezzen az ember lánya-fia egy főiskolát, majd pályakezdőként dolgozzon látástól-mikulásig hogy elismerjék a munkáját, majd pedig amikor a pályája felfelé kezd ívelni akkor ugyanígy dolgozzon tovább. Elkeserítő, mert egy idő után már csak a "Most nem lehet, dolgoznom kell Drágám!" mondatok maradnak. És nem ez az egyetlen hiba. Mert igen, az ember már csak emberi mivoltának köszönhetően is követ el hibákat. Én is maradtam már benne rossz kapcsolatban, hagytam elmenni olyan embert, akit nem kellett volna. De amikor az ember úgy érzi igen, készen lennék már egy "OLYAN" kapcsolatra, akkor valahogy nem jön. A türelem kezd elfogyni, és az önmarcangoló kérdések egyre nagyobb kilátástalanságba sodornak. Vicces ám a női gondolkodásmód! :-)

A következő fázis, hogy körülnézünk, mi a helyzet a baráti társaságban - hozzáteszem, innen jön ám a még nagyobb elkeseredés. A barátokat nézve: szintén lesúlytó a helyzet, láttam tönkremenni kívülállóként stabilnak tűnő kapcsolatot, gyermeki férfi-ideálomnak is sikerült lerombolnia a róla megalkotott álomképet, és még sorolhatnám. Férjek csalnak meg feleségeket, feleségek kényszerítik férjüket nyitott házasságba. Szép kis történetekkel gazdagodtam az elmúlt években, valahogy ezeket, az elméletileg magánügyeket, manapság már nem igazán titkolja senki. Következtetés: ha ezek mennek a környezetemben, akkor én miért lennék kivétel? Idézet: "Nagyon aranyos, kedves, okos lány vagy, de hiányzik az érzelem." Talán ezért nem leszek én sem kivétel.

Ha a baráti társaságban is körülnéztünk, akkor jönnek az exek, mert talán nekik nem sikerült kiheverniük minket, és még mindig a hozzánk hasonlókat keresik. Néha jók az ilyen gondolatok, más kárán lehet ám igazán önbizalmat szerezni. Aztán rájövünk, hogy ez bezony nem így van, továbbra is lefelé vesszük az irányt a lejtőn. Mert ők azóta már férjhez mentek, vagy férjként kényeztetik az utánunk következő hölgyet, vagy éppen csak megtalálták a párjukat, a kis foltjukat.

Mindenesetre szülőkre büszke vagyok, igaz néha-néha rosszabbak mint egy tinédzser szerelmespár, dehát mégiscsak az ősökről van szó. :-)

Kívánok mindenkinek nagyot és boldogat! Csokinyúl!

Vannak.

Sajnálattal kell közölnöm mindazokkal, akik szorítottak-szurkoltak-soksikertszerencsét kívántak, hogy sajnos nem jött össze a pozi, nem én lettem a Kiválasztott. Igen, semmi sem történik ok nélkül, ennek így kellett lennie, de a szokásos érzések rajtam is erőt vettek, és elkezdtem hibáztatni magam. Mert szerintem az életben három olyan terület van, ahol az ember mindig bizonyítani szeretne. Nem másnak, hanem magának. S hogy mi ez a három? A magánélet (vagy párkapcsolat, vagy szerelem, hívhatjuk bárhogy, a lényeg, hogy társas lény vagyunk, és időnként jó, ha van mellettünk valaki), munka és család. Család fronton jól állok, holnap végre magam mögött hagyom a várost, és elvonulok a csendbe, a szülők által nyújtott biztonságba. A másik két fronton viszont folyamatosan vesztes csatákat zárok mostanság. Kezdem azt hinni, komoly bajok vannak velem, de mivel ez nem egy önsajnálati blog, ezért ezt itt be is fejezném.

Aztán este jött a meglepi. Vasárnap óta vártam egy jelet, aggódtam, kombináltam. Aztán lehet csak mert sokat beszéltem róla, vagy nem tudom, de végre megszólalt a telefon, és kaptam egy háromsoros kis üzit. Kezdetnek talán nem is annyira rossz, tekintve, hogy talán okoztam egy is zavart. Köszönöm Mr. T.

Disconneting People.

Mert már harmadik napja ezen élek!

Csokinyúl!

6 hónap

Vasárnapi találkozás Szuszoggal elindított egy úton, tervezések mennek ezerrel. Vagyis mennének, ha nem lenne oly' sok a mostani munka, és bezony már elszoktam attól, hogy 9kor érek haza melóból. Ohh az a régi szép kezdet...

S hogy miről is van szó? Szuszog lát fantáziát a tervemben, és pont onnan indultunk, hogy bizonyos szolgáltatással nincs megelégedve, és esetleg így vele közösen csinálhatnánk egy kis üzletet eme csorba kiköszörülésére. Felkarolna, és ez jól hangzik, de óvatosan kell ezzel a felajánlással bánni. Hiszen bármennyire jótét lélek, mégsem az a cél, hogy veszteségessé tegyük a már meglévő cégét. Tehát most van fél év, a tervezés elindult, még eddig csak fejben, aztán hétvégén már papírra is kell vetni az alapgondolatokat. Aztán jöhet a piaci felmérés, hiszen annyi minden történik most kicsiny hazánk gazdaságában, és sajnos nem pozitív irányba, hogy bármily meggondolatlan akció vészes lehet. De tény és való, hogy a gondolat, hogy végre tehetek valamit magamért,  a tervezés, nagyon feldob, talán csinálhatom amit oly' régóta szeretnék. Úgyhogy irány előre!

És közben persze várom a visszajelzést immár két hete, hogy vajon megkapom-e a munkát vagy sem. Kicsit idegesít, nem értem a tétovázást, és két eshetőségre utal: 1. túl sok jelentkező, túl sok JÓ jelentkező, nehéz választani. 2. nem kapom meg a munkát, nem vagyok szimpi, csak nem tudja hogy közölje. Dehát egy vezető tudja, hogyan kell az ilyet megosztani egy alkalmazottal. Így, hogy ellentmondtam magamnak két mondaton belül,  nagy valószínűséggel az első eshetőség áll fenn. Viszont én kitartok, mert ahogy azt már Hollywood szájából is hallhattuk: "Mi fogyókúrázó nők tele vagyunk akarattal, és szacharinnal!" :-)

Nyugodt álmokat!

Ladybugosítva: szeress, hogy háborúzhass...

Mert tulajdonképpen ezt tesszük, beszéljünk a szeretet bármely formájáról. Amikor új embert ismerünk meg, harcolunk a figyelméért, hogy minél több időt töltsön velünk, hogy meglássa valódi énünket, hogy érezzük, szeretve vagyunk. És amikor kialakul már az a bizonyos szerelem, bezony még több mindennapi kisebb csata vár ránk, melyek annyira meg tudják édesíteni a kapcsolatot. Asszem idei illik egy kis poénos idézet: "52 éve élünk együtt a Mamával, de válásra még sosem gondoltunk... emberölésre igen, de válásra sosem".

Harcolunk a barátaink szeretetéért, próbálunk támasz lenni a számukra, velük lenni a jó és rossz pillanatokban, és közben ugyanezt várjuk el tőlük. Ha pedig mégsem kapjuk meg, újra és újra próbálkozunk, mert hisszük, ha mi képesek vagyunk baráti szeretet adni, akkor megvan az esélye annak, hogy kapjunk is és ezt ők is meglássák.

És persze a legalapvetőbb, a legelsőként megélt szeretet, a szülők iránt érzett tisztelettel teli szeretet, mely szintén magában hordozza a kisebb harcok lehetőségét. Hiszen tudjuk, mennyi bosszúságot is tud okozni a szülői féltés, óvás, és állandó gondoskodni vágyás. De mindez csak erősíti azt az érzést, hogy ők feltétel nélkül tudnak szeretni minket, a gyermekeiket.

Tehát szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog, ami történhet velünk, de ha nem harcolunk érte, könnyen elveszíthetjük szeretetünk "tárgyát".

Kellemes szeretet-szerelem harcokat kívánok mindenkinek! :-)